|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Debreczeni Éva 1996. november 30.A Szatmári Friss Újság 1997-es Évkönyvében 15 oldalon át csak vicceket találhatók. A színvonalas évkönyv a megye településeinek háromnyelvű névtárától a grafológiáig sok érdekességet kínál. Az évkönyvet Debreczeni Éva, a lap egyik munkatársa a szerkesztője. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./1997. május 28.A Szatmári Friss Újság szerkesztősége 1989 óta változatlan formában működött. Most kidolgozták a szerkesztőség statútumát, majd titkos szavazással megválasztották a szerkesztőbizottságot, melynek tagjai: Baranyai Attila, Debreczeni Éva, Máriás József, Stahl István és Veres István. Máj. 19-én megválasztották a főszerkesztőt, Veres István személyében, majd a helyettesét, aki Máriás József lett. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 28./2000. március 27.Megjelent az Egy évtized eseménykrónikája az Identitas Alapítvány kiadásában. A kötet a Szatmári Friss Újság cikkei alapján rögzítette az eseményeket. Szerkesztői: Muhi Sándor és Debreczeni Éva. A Szatmár megyei eseményeket érdeklődők számára rendkívüli értékkel bír ez az összeállítás. /Egy évtized eseménykrónikája. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 27./2000. június 22.Az Esztergom és Vidéke magyarországi hetilap munkatársai, akik a Szatmári Friss Újsággal és a Hargita Népével közösen elindították a millenniumi történelmi kvízjátékot, rövid látogatásra Szatmárnémetibe érkeztek. A Szatmári Friss Újság szombati lapszámaiban január óta zajló kvízjáték a végéhez közeledik. A legtöbb pontszámot elérő első két versenyző, valamint a többiek közül kisorsolt még egy játékos meghívót kap Esztergomba, az augusztus 17-20. között rendezendő Ünnepi Szent István Napokra. Az útiköltség kivételével az Esztergom és Vidéke szállást, teljes ellátást és különféle programokon való részvételt biztosít a játék nyerteseinek. /Debreczeni Éva: Esztergomi vendégek. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 22./2000. november 21.November első napjaiban piacra került a Szatmári Friss Újság jövő esztendei évkönyve. Színes, olvasmányos, többféle ízlést kielégítő könyv. Felelős szerkesztője és egyben műszaki szerkesztője, tördelője Debreczeni Éva, akinek humoros írásait az RMSZ olvasóinak is volt alkalmuk megismerni. /Itt a Friss Újság 2001-es évkönyve! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./2001. május 3.A Romániai Magyar Szóban Debreczeni Éva gúnyolódott: "elvárnák a külhoni magyaroktól, hogy örömujjongással fogadják a státustörvényt mint a viccbeli optimista gyerek, aki pónilovat kért karácsonyra, de csak egy lócitromot kapott, s mégis örült neki, mondva: - Milyen szép kis paci, kár hogy olyan gyorsan elfutott!" /Debreczeni Éva: Mi is kéne még...? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3./ Hasonló hangon írt Tibori Szabó Zoltán: Státus - egyik magyarországi választási kampánytól a másikig /Szabadság (Kolozsvár), ápr. 24./ címen.2001. október 31.Okt. 30-án Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztori Központban ülésezett a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. "Az internetet nekünk, szétszórtságban élo magyaroknak találták ki..." - ez a mondat lehetne a mottója a találkozónak. A konferencia magyarországi kezdeményezői meghívták erre az alkalomra mindazokat a szervezeteket, közintézmények, újságok képviselőit, honlapszerkesztőket, akik az internetes magyar-magyar kapcsolattartásban már egy ideje közreműködnek. Jelen voltak kulturális vagy érdekvédelmi nonprofit szervezetek képviselői Magyarországról és a környező országokból, olyanok, akik a magyar anyanyelvű internethasználók művelődési igényeit kielégíteni szándékozó honlapokkal foglalkoznak. A nemzetközi társaság ügyvezető elnöke, Komlós Attila mellett a Magyar Elektronikus Könyvtárt Moldován István, a Neumann János Digitális Könyvtárt Reisz T. Csaba, a New York-i székhelyű HHRF Magyar Emberijogi Alapítványt budapesti munkatársa, Kott Ferenc képviselte. A HHRF érdekvédelmi szervezet által biztosított ingyenes webhelyen olvasható 1999 márciusa óta a Szatmári Friss Újság internetes változata. Eddig több mint 142 ezer látogatója volt ennek az oldalnak. A Határon Túli Magyarok Hivatalát Bátai Tibor, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát pedig Kálóczy Katalin képviselte. Meghívták a konferenciára az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági szakembereket, olyan újságok, elektronikus folyóiratok, portálok készítőit, amelyekkel az interneten találkozhat a magyarul böngésző olvasó, így a Transindex vagy a Világhírnév nevű, Kolozsváron készülő portálok szerkesztői is jelen voltak. A megbeszélések témái közt szerepelt: a magyar irodalom feldolgozása az interneten, elektronikus könyvtárépítés, irodalmi folyóiratok, multifunkcionális portálok szerkesztése és működése. Megfogalmazódott egy összefogó nyilvántartás, a magyar nyelvű közösségi honlapok regisztrálásának igénye is. /Debreczeni Éva: Virtuális kapcsolataink az interneten. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 31./2003. február 7.Dancs Artúr nemrég ismét önálló kabaréműsorral lépett fel a szatmárnémeti közönség előtt A Nagy Testvér mindent lát címmel. Már két előadás volt telt ház előtt. A sokoldalú előadóművész már minden médiumban kipróbálta magát, és sikerrel, legyen az rádió, televízió, színpad vagy sajtó. Mostani műsora politikai kabaré, melyet maga ír. Dancs Artúrt rengeteg helyre hívják fellépésekre vagy műsorokat konferálni. A "Nem kapsz levegőt!" című műsorát a Romániai Magyar Szó folytatásokban közölte. Szókimondása miatt több alkalommal akarták többé-kevésbé finoman "eltávolítani" a közéletből, vagy lejáratni őt. S ez egyelőre működik is. A rendezője szerint az is csak a siker jele, hogy egyetlen éjszaka alatt tűntek el az előadás plakátjai az utcáról, vagy a fotója a kiállításról. /Debreczeni Éva: Nevettetni sem könnyű...Kérdezz-felelek játék Dancs Arturral. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 7./2005. augusztus 7.A napokban nyomdába kerül Kamil Emanuel Erdélyi sárga karszalagosok című visszaemlékezése, amely a zsidó munkaszolgálatosok embertelen sorsát mutatja be a keleti fronton, majd a szovjet fogolytáborban. Az Otthonom Szatmár megye sorozat 24. darabjaként megjelenő kötethez Debreczeni Éva írt előszót. /(Csirák Csaba): Erdélyi sárga karszalagosok. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 7./2007. július 11.Ciklusokból építkező nagyobb egységek, versfejezetek és poémák alkotják a Bogdán László 2000 utáni költészetéből építkező kötetét (Szindbád a taligán, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007). Bölöni Domokos teli van történetekkel. Legutóbbi rövidprózakötete (Jézus megcibálja Pricskili Dungónak a fülét, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2006) ezt mutatja. Debreczeni Éva az internet révén lépett az irodalomba, kezdetben egy-egy szóba göngyölt „bogánccsal”. Megjelent könyve Vakondsirálya (Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2007) gúnyba, nevetésbe, csipkelődésbe oltott rekviem. „Az egész könyv anyám haláláról szól, még a vidám írások is. Az ő emlékére jelent meg, amit ugyan nem tüntettem fel benne hivalkodóan, ahogy szokás, az első oldalon” – vallja a szerző. /(csg): Közjátékok, versfejezetek, szóbogáncsok. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 11./2008. május 21.A kolozsvári származású népes Krémer család több tagja is Tháliának kötelezte el magát, és életüknek egy szakasza Szatmárhoz köti őket. Leghíresebb közülük talán Krémer Sándor, aki hosszú évekig volt színházigazgató Szatmárnémetiben, és mint színművész, emlékezetes alakításokkal lépett fel a társulatban. Nemcsak a Krémer testvérekről és gyermekeikről szól a könyv, hanem a feleségeikről is, akik jellemzően ugyancsak színésznők, primadonnák voltak. Valamennyiük sorsára rányomták bélyegüket a huszadik század viharai, és a Magyarországot, s ezen belül Szatmárnémetit sem kímélő történelmi események, háborúk, határtologatások. Életükről, művészetükről, családjukról, sorsuk alakulásáról szól a hiánypótló kötet. Csirák Csaba Egy színészdinasztia szatmári kötődései című könyve nélkül a szatmáriak már nem is emlékezhetnének rájuk. /Debreczeni Éva: Egy színészdinasztia szatmári kötődései. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 21./2009. június 11.Június 10-én a Szatmári Magyar Hírlap és a köré szerveződött szellemi műhely munkatársai közönségtalálkozót és gálaestet szerveztek a nagykárolyi kastélyban. Végh Balázs Béla, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának adjunktusa tartott tájékoztatót a nagykárolyi középiskolák végzősei számára a felsőoktatási intézmény által nyújtott képzési lehetőségekről. Ezt követően a Szatmári Magyar Hírlapról beszélt az egybegyűlteknek Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő, a Szamos társadalmi és kulturális hetilapot pedig Ilyés Ildikó főszerkesztő mutatta be. A Scriptor Alapítvány munkásságáról, terveiről Szilágyi Ferenc elnök, valamint Veres István menedzser tartott beszámolót, melynek során felajánlották a nagykárolyi és a Nagykároly környéki irodalmárok, történészek és kutatók számára a lehetőséget írásaik megjelentetésére a hetilap hasábjain, illetve önálló kötetek formájában. A közönségtalálkozón jelen voltak a Scriptor Alapítvány gondozásában eddig megjelent 15 „Hírlap könyv“ szerzői közül öten (Bura László, Mandula Tibor, Fodor István, Veres István, és Debreczeni Éva), akik részleteket olvastak fel az általuk írt kötetekből. /Közönségtalálkozó és gálaest. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 11./2010. december 27.Egy tál, két tál, hány tál?Nagy változások lesznek RMDSZ-körökben. Lesznek? Nem tudni, mindenesetre azok, akiket ez a dolog még érdekel, törhetik a fejüket. Sajnos sokakat már teljességgel hidegen hagyja a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetéből párttá avanzsált formáció sorsa. Úgy értve, hogy a magyarok közül. Mert mióta a nagy lelkesedéstől fűtötten megalakult 1989 decemberében, azóta sok víz lefolyt Tiszán, Dunán és Szamoson, bizony. Sokan azonnal beiratkoztunk ebbe az érdekvédelmi tömörülésbe, amikor még azt hittük, ez lesz az a szervezet, amely összetartja a romániai magyarságot, tehát aki magyar, annak feltétlenül be kell iratkoznia, mert végre lehet Romániában magyarnak lenni, végre lehet énekelni a magyar himnuszt, lengetni a magyar zászlót. Aztán 1990 márciusában rájöttünk, hogy mégse. Romániában a magyarság sorsa nem a magyaroktól, hanem a románok érettségétől függ. Mégpedig azért, mert ők vannak többen, és a magyarok csak azt tehetik, amit a többségi nemzet tolerál. 1990 márciusában például nem tolerálta a koszorúzgatást meg a magyar zászlót. A himnusz éneklését is sokáig tartott lenyomni a torkukon. Mondhatni, ez az egyetlen olyan dolog, ami az érdekvédelem sikerét bizonyítja. Ám számoljuk csak meg gyorsan, hogy az 1990-es atrocitások után hány magyar távozott külföldre bánatában? Na ugye! Húsz év alatt nagyon megfogyatkoztunk itt, Erdélyben, hogy a Kárpát-kiflin túl élő szórványról már ne is beszéljünk. Aztán meg kitalálódott, hogy párttá kell lenni az RMDSZ-nek is, mert másképpen nem lehet folytatni az érdekvédelmet. Azonban a “párt” címszó még az átkos rendszerből valami csúnya dolgot jelentett, olyasmit, amibe belelépni büdös volt. Persze sokan megtették, muszájból. De egy finnyásabb lélek visszaretten attól, hogy valami, amibe ő előzőleg mint egy másvalami, betársult, most fogja magát és az ő megkérdezése nélkül más káposzta lesz. És abban a másik valamiben ő már nem akar benne lenni. Mit ért el az RMDSZ, mióta párt lett? Bejutott a parlamentbe. Azazhogy bejuttatták a romániai magyarok, mert kötelességüknek érezték a “magyar pártra” szavazni. Jobb lett-e ettől a magyaroknak? Azoknak minden bizonnyal, akik bejutottak az elitbe. De mások, akik nem jutottak, s ezért mérgeskedtek, pedig szerintük ők is épp olyan jó vagy még jobb magyarok, erre alapítottak ők is egy másik pártot, hátha közelebb jutnak a moslékos dézsához. Ezért fúrni kezdték saját nemzettársaikat, nem akarnak velük egy tálból cseresznyézni. Sőt, újabb párt, azaz újabb tál a láthatáron. És a mesének (és a fúrásnak) még nincs vége... Debreczeni Éva, Nyugati Jelen (Arad) 2011. január 28.A szomszéd kultúra tükrébenVeres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni? – Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban. A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet? – Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település. Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak. A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is. Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak. Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt! – Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt. Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra. Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét. – Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta. Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki. A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal. A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem. Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve. Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak... – A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében. Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről. Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz. A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart! – Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne. Veres István (1950, Uzon) Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést. 1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa. Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel. Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen? – A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor. Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük. A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog. Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat? – Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló. Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat! Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. március 22.A kétezredik lapszámot ünnepelte a HírlapBensőséges rendezvény keretében ünnepelték meg a Szatmári Magyar Hírlap 2000. lapszámának megjelenését. A jelenlegi szerkesztőség tagjain kívül jelen voltak a Hírlap régebbi munkatársai, valamint meghívott vendégek. A szerkesztőségi ünnepet megtisztelte jelenlétével Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere, Kereskényi Gábor alpolgármester, megyei intézményvezetők, valamint a lap külső munkatársai. Megjelent Fodor Lajos halmi református lelkipásztor, a tavaly elhunyt Fodor István újságíró édesapja. A jelenlevők egy perces néma csenddel emlékeztek meg a tavaly elhunyt Debreczeni Éva és Fodor István szerkesztőségi tagokról. Jelen volt Bereczky Zsolt, a Szatmári Friss Újság kiadóvezetője is, továbbá Florin Rachitan, a satumareonline internetes hírportál főszerkesztője, továbbá Czinzel László, egykori Hírlap-munkatárs, a Szatmár.ro hírportál jelenlegi főszerkesztője. A vendégeket Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő köszöntötte, ünnepi beszédet mondott Bura László, a Szatmári Magyar Hírlap egykori tiszteletbeli főszerkesztője, köszöntötte a lapot Csehi Árpád Szabolcs, Ilyés Gyula, valamint Kereskényi Gábor. Az Informatia Zilei napilap nevében Gruita Ienasoiu köszöntötte a jubiláló lapot. Ilyés Gyula polgármester rámutatott arra, hogy példa nélküli az a kezdeményezés, amelyet Szilágyi Ferenc vállalkozó vitt véghez a Szatmári Magyar Hírlap megalapításával és finanszírozásával, ugyanis egyelőre elég kevés az olyan magyar vállalkozó tájainkon, aki a magyar kultúra fejlesztésére is áldoz. Valamennyi szónok kiemelte a Szatmári Magyar Hírlap szerepét a Szatmár megyei magyarság identitástudatának megőrzésében, ugyanakkor a hiteles tájékoztatás területén szerzett érdemeit is méltatva. A szónokok megemlékeztek Szilágyi Ferenc vállalkozó érdemeiről, aki 2005-ben hozta létre a Szatmári Magyar Hírlapot. Kiemelték a Szamos kulturális szemle szerepét is a szatmári magyar kultúra ápolásában, mondván, hogy jóformán ez az egyedüli magyar nyelvű írott és nyomtatott kulturális fórum a megyében. Szilágyi Ferenc alapító laptulajdonos arról beszélt egyebek mellett, hogy továbbra is az RMDSZ-ben látja azt a politikai-szellemi erőt, amely képes a magyarság jövőjét biztosítani a szülőföldön. Szatmár.ro 2012. június 29.Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.Romániai Magyar Szó • Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.) • A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.) • Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.) • A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.) • Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.) • Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.) • 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.) • Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.) • Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.) • Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.) • Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.) • Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.) olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.) • A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel. lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
